Potápi Árpád János: A közös nevező a magyarság kell, hogy legyen

Németh Ernő

Portéka és Tűlevél

Két évtized krónikása

Tóth Péter

Köszönet

A Vajdaság Ma története dióhéjban

A vajdasági „tömbmagyar” és az államnyelv

Kurcinák Árpád

Született adaiként úgy gondolom, mondhatom magamról, hogy a tömbmagyarsághoz tartozóként nőttem fel. Az utcán magyar anyanyelvű gyerekekkel játszottam. Ha odavetődött egy szerb családból származó lurkó, nem jelentett gondot a nyelvi különbözőség. Ezek a gyerekek általában tudtak magyarul. Én pedig magyarul kértem a csokoládét a boltban, a postán magyarul köszöntem, amikor feladtam egy levelet, a karateedzés előtt az öltözőben magyarul beszélgettünk a fiúkkal, a tévében M1-et, RTL Klubot és TV2-őt néztem.

Az oviban megtanultam, hogy viszontlátásra, „dovidjenja”, és később is csak az iskolában találkoztam a szerb nyelvvel heti háromszor, meg néha, amikor édesapám az RTS-en a híradót nézte. Sose ment jól a szerb. Alsóban csak négyest tudtam szerezni, felsőben már örültem, ha négyest kaptam. Aztán jött a középiskola. A 33-as létszámú osztályból csak páran tudtak szerbül, én a többséggel együtt a padba simulva vártam szomorú sorsomat, ha feleltetésre került a sor. A dolgozatokkal jobban jártam. Édesanyám megírta helyettem a fogalmazást, amit bebifláztam, miközben csak néhány szónak ismertem a jelentését. Nem mentegetőzésképpen, de így volt ezzel az osztály nagyrésze: a sok adai, zentai, magyarkanizsai, vagy környező falubéli diák. És jött az egyetem. A fiatalok ilyenkor rákényszerülnek, hogy megtanulják a szerb nyelvet. Van, aki eleve úgy tervezi az egyetemi tanulmányokat, hogy egy-két év rá fog menni a szerb nyelv elsajátítására. Az újvidéki bölcsészkar magyar tanszékén ez engem nem fenyegetett, viszont Újvidéken élni nulla szerbtudással lehetetlen, így néhány szót és gyakran használt mondatot, mint amilyen a „Jednu kartu do Novog Sada sa indeksom”, nekem is meg kellett tanulnom. De ebben nagyjából ki is merült a tudásom. Így ment ez egészen addig, amíg a legjobb barátom révén be nem kerültem egy főként szerb társaságba. Ott már nem volt elég a kommunikációhoz annyi, hogy „da”, „ne”, mert az emberek azt kérdezték, hogy hogy tetszik az egyetem, milyen tantárgyaim vannak. Bizony számos kellemetlen szituációban volt részem. Egy baráti összejövetelen már a második kávét akarták rámtukmálni, amire hirtelen rávágtam, hogy „ne hoću“. Az egész banda rajtam nevetett, én pedig zavartan vállat vontam, hogy igen, ezt nem jól mondtam. De olyan is történt, hogy rosszul hangsúlyoztam a „čokolada” szót, így a beszélgetőtársam előbb nem értette miről beszélek, utána meg jót nevetett az akcentusomon.

Azután visszaköltöztem Adára, és ha ott maradok, magyartanárként dolgozom, talán továbbra sem lenne szükségem arra, hogy jól értsek és jól beszéljek szerbül. Számos fórumon, közösségi platformon halljuk és olvassuk, hogy márpedig mindenki köteles tudni annak az államnak a nyelvét, ahol él. Igen, köteles. Kivéve ha az ember a tömbmagyarságban él. Vannak adai barátaim, akik továbbra sem tudnak túl jól szerbül. Annyit tudnak, amennyire feltétlenül szükségük van.

Az én életem viszont másként alakult. Elkezdtem újságírással foglalkozni. Először televíziós riporterként, majd 2012-től két éven át tudósítóként dolgoztam a Vajdaság Ma hírportálnak. Számos helyi – adai és zentai – politikai, közéleti, kulturális eseményről tudósítottam. Azt azonban nem tudja elkerülni az ember, hogy egy adott témában, egy adott eseményen ne szólaltasson meg valakit, csak azért, mert attól fél, hogy nem fogja tudni helyesen feltenni a kérdést, vagy nem fogja megérteni azt, amit az interjúalany mond szerbül. Mivel az egyetemi éveim vége felé egyre többet kommunikáltam a szerb ismerőseimmel, konyhanyelvi szinten már tudtam szerbül, amikor a Vajdasági RTV-be kerültem 2013-ban. Itt aztán a kollégáktól még többet tanultam és sok segítséget kaptam. Olyannyira, hogy 2016-ban már igent mertem mondani a Vajdaság Ma megkeresésére, ahol azóta is hírfeldolgozó vagyok. De mit is jelent ez? Elolvasom a szerb híreket, majd lefordítom őket magyarra, hogy ha vannak még a tömbben élő sorstársaim, akik nem tudnak túl jól szerbül, és nem tudják mit jelent – teszem azt – a „vrhovni kasacioni sud“, akkor le tudjam írni nekik, hogy az bizony a legfelsőbb semmítőszék.

Az én tapasztalatom, hogy az államnyelvet nem lehet a padban ülve, a ragozások és végződések bemagolásával megtanulni, hanem csak a kommunikációban, még akkor is, ha az ember néha olyat mond, hogy „ne hoću“.

szerző neve vezetékneve