Potápi Árpád János: A közös nevező a magyarság kell, hogy legyen

Németh Ernő

Portéka és Tűlevél

Két évtized krónikása

Tóth Péter

Köszönet

A Vajdaság Ma története dióhéjban

A pacsirta és a bagoly, avagy húszból egy tucat év

Náray Éva

A húszból tizenkettőt közelről néztem végig. Sőt, egy apróbb megszakítást leszámítva, végigdolgoztam. Hamar kiderült, hogy én vagyok a Vajdaság Ma pacsirtája. Nem, nem énekeltem, arra azért nem vetemedtem. Csak amolyan koránkelő fajta vagyok, aki már sokszor hajnali fél hatkor híreket pakol fel. Ezzel szemben este fél tíz után megtörtént, hogy a gép mellett lebukott a fejem. Egy főszerkesztő, pontosabban a mi főszerkesztőnk pedig mindennek tud örülni (de ezt olykor nagyon jól tudja leplezni). Jelen esetben annak is, hogy ő ennek az ellenkezője. Képes még éjfél után is a portálon matatni, de aztán délelőttig csendben van. Vagyis a kronotípust tekintve ő a bagoly. Hát, valahogy így dolgoztuk együtt végig ezeket az éveket, ami neki valójában két évtized, nekem meg tucat. Mindezt több tucatnyi munkatárssal. Akik jöttek, mentek, és volt, aki maradt.

Egy ilyen alkalmi írásnál számomra mindig a legnagyobb probléma a téma. Hogy jó lenne a kagylóhoz hasonlóan, kiizzadni egy igazgyöngyöt. A bagoly persze segített: az utasítás szerint mindenről lehet írni. Meg a határidő. Ezt viszont szinte órára megszabta. A határidőről pedig mindig Ephraim Kishon jut eszembe, aki az Utószó elöl című írásában tökéletesen megfogalmazza, mit él át az ember, amikor közeleg a kézirat leadásának el nem odázható pillanata. Ilyenkor kellene egy színvonalas, kacagtató vagy éppen szívfacsaró történetet előhalászni, amelyben van néhány magvas gondolat, de az sem árt, ha van eleje, meg vége is. Ezzel már tíz évvel ezelőtt, az akkor fele ilyen idős Vajdaság Mának leszállított írás során is gondom akadt.

Most írhatnék arról, mi a jó itt, ennél a portálnál és mi az, ami nem annyira. Hogy szeretem ezt a szerkesztői munkát, ha kell, napi 16 órán át. Hogy szeretem az olvasótól érkező visszajelzést, jó, ha a közönség is aktív részese az eseményeknek, ha reagál, bármilyen beállítottságú is legyen. Hogy vannak olyan dolgok is, amiket nem szeretek. De ezek belső dolgok, amit egy ilyen évforduló kapcsán nem feltétlenül ildomos „ecsetelni”, ami viszont már egyik kollégánk kedvenc szavajárása, amit szerkesztőként gondosan gyomlálgatok és időnként pár soros üzenetekben kérem, ne fessen már annyit. Erről pedig már az jut eszembe, hogy tanári diplomám ellenére soha, egy napot nem tanítottam. Az elmúlt 12 évben viszont tanítani is alkalmam nyílt. A hírfeldolgozói munkára jelentkezők némelyikéből megpróbáltam fordítót, újságírót faragni, elmagyarázva, hogy ebben a szakmában, ami amúgy vagy hivatás, vagy semmi, szóval, hogy itt merre van az arra. Úgy, ahogy annak idején, amikor friss diplomásként megjelentem a Magyar Szó újvidéki szerkesztőségében, velem is tették szerkesztőim. Azt kell mondanom, ezen a téren volt sikerélményem. Megismerhettem és együtt dolgozhattam, dolgozhatok néhány olyan fiatal emberrel, akikkel öröm a munka és akikkel egy idő után félszavakból is értjük egymást. Akkor is, ha kapcsolatunk többnyire a virtuális térre és nem egy „igazi” szerkesztőségre korlátozódik, mert a home office számunkra 20 éve (nem virtuális) valóság. És akkor is, ha elmentek és ma már nem a hírportálunknál dolgoznak.

Erről pedig azok is eszembe jutnak, akik úgy mentek el, hogy már nem érhették meg a Vajdaság Ma fennállásának huszadik évfordulóját. Tudják, mi volt Garai Béla tíz évvel ezelőtti jubileumi írásának a címe? Hát az, hogy Érje meg a huszadikat is! Béla már nem érhette meg, de most is elgondolkodtatnak akkor leírott sorai.

Legyen ez az évforduló mindannyiunk számára amennyire a visszapillantás és számvetés, önértékelés és begyűjtés ideje, annyira az előretekintés, a tervezés ideje is. A fentebb idézett bagoly, amikor átküldte a „rendelést” azt is írta, hogy tíz, meg húsz év múlva is vannak tervei a VajMával. Így legyen!